Sötét volt. Alig lehetett látni valamit, főleg, hogy a közvilágítás hol működött hol nem. De Jerome már hozzászokott. Amikor először kellett késő este haza sétálnia egyedül, akkor még félt, szinte reszketett, de ahogy eltelt egy nap, majd egy hét végül egy hónap, tudta, hogy nincs mitől tartania. Persze látott furcsa alakokat a kis utcában, de mindegyiküket szánta, sőt gyakran adott nekik pénzt, ha volt nála apró. Mindig is ilyen volt. Segítőkész, kedves a legidegenebb idegennel is. Az édesanyja folyton az ismételgette:
"Meglásd Jerome egyszer még megbánod, hogy ekkora szíved van!"
Eleinte gyakran vitatkozott ezen az anyjával, de rájött, hogy fölösleges. Teljesen elütött szüleitől. Az apja pénzhajhász volt, az anyja meg szeretett fenyítést alkalmazni a gimiben, ahol tanított, ebből lett aztán az, hogy egy nap, az egyik diákja bepöccent és 17 golyót eresztett a nőbe. Nem élte túl. Jerome legszívesebben megmondta volna neki, hogy tévedett, de... az apja nem hagyta. 16 éves koráig verte a fiát, őt hibáztatta felesége haláláért, aztán egy napon a szomszéd kiszúrta mit tesz a dühös apa és bejelentette. Nem kellett sokat várni és Jerome sérülései elegendő bizonyítékot nyújtottak ahhoz, hogy lecsukják a férfit. Ekkor a fiú a szomszéd hölgyhöz került, aki szívesen befogadta őt és egészen halálig igyekezett jó gyereket varázsolni belőle. Jerome sírt, mikor meghalt Beth néni, ő volt az egyetlen személy, akit közel engedett magához. Az egyetlen, akit szeretett. Mikor megkérdezték ki volt az anyja, ő nem vér szerinti szülőjéről mesélt, hanem az édes drága Bethről.
Ahogy elindult át a kis utcán, valami különösre figyelt fel. Eltűntek azok a furcsa alakok, akiket mindig látott és egy kettőjükkel még beszélt is. A szél erősen fújt. egy ágat le is tépett az utca egyetlen fájáról, ami majdnem fejbe találta Jeromet, de szerencsére időben félreugrott. Lélegzetvétele szaporább lett. Valami megváltozott. Ez mintha nem is azaz utca lett volna, amin minden nap végig ment, miután végzett a munkahelyén, mintha egy másik világba csöppent volna. Gyorsabban lépkedett. Táskáját vállára szorította és szeme ide-oda járt minden kis zsákutcába benézve, hogy ne lepődjön meg annyira, ha valaki megtámadná. Már majdnem elérte a végét, amikor a villanyoszlop fénye váratlanul kialudt. Rémülten fordult meg és szíve egy pillanatra megállt. Egy nő állt mögötte. Fekete hosszú ruha volt rajta. Fejét lehajtotta és a csuklyája alól teljesen hófehér arca látszott csak ki. Jerome nem tudta eldönteni, hogy az arca hófehér, vagy egy maszkot visel. Nagyot nyelt, majd nagy nehezen megszólalt:
- Hölgyem... khm... segíthetek? - de a nő nem válaszolt, újra próbálkozott - Öhm... akkor...
- Hát nem ismersz meg? - kellemes lágy hangja volt. Jerome kicsit meglepődött, mintha hallotta volna ezt a hangot már korábban.
- Parancsol? - a nő felemelte fejét és szép lassan a férfi felé nézett. Jerome arcára kiült a rémület. Elrohant, amilyen gyorsan csak tudott és szinte bevágódott az ajtón.
- Jézusom drágám, mi van? - rohant hozzá felesége Allison.
- Tessék? Én... nem tudom. - nyögte ki nagy nehezen a férfi.
- Jerome... baj van?
- Azt hiszem, hogy... ne... felejtsd el! - legyintett a férfi, nem akarta, hogy felesége stresszeljen, hiszen épp első közös gyermeküket várta.
- Biztos?
- Persze, ne idegeskedj.
- Oké... ahogy jónak látod. Csináltam neked vacsorát. - mosolyodott el kedvesen a nő, majd visszament a konyhába. Jerome mélyeket lélegzet és letörölte az izzadság cseppeket a homlokára. Amit látott, nem lehetett valóságos.
- Jerome...
- Mindjárt jövök.
- Jerome! Ébredj!
- Tessék? Nem aludtam el én...
Hirtelen erős lökést érzett a mellkasán és nekivágódott az ajtónak. Azonnal magához tért és egy egy furcsa ismeretlen helyen találta magát. Egy kórteremben. Az ágyát négy orvos vette körbe, mind őt nézték. Aggódtak. Féltek.
- Mi... mi történt velem?
- Leállt a szíve, de szerencsére itt voltunk. - mosolygott egy doktornő kedvesen. Jerome csak csodálkozott. Mi a fenét keres a kórházban.
- Ne féljen, a felesége jól van, hamarosan szülni fog.
- Tessék? - lepődött meg a férfi. - Miről beszélnek?
Most a férfi, aki újraélesztette, szólalt meg:
- Mr. Gibbs, nem emlékszik? Önnek agyi aneurizmája van.
- Hogy... mim van? Nem értem.
- Egy vérrög van az agyában, amit nem tudtunk kioperálni.
- Mi... na de? Az előbb még az utcán sétáltam és ott volt az a nő és rám nézett, aztán meg haza rohantam... a feleségem... HOL VAN? - kelt ki magából hisztérikusan.
- Jerome, nyugodjon meg... Allison jól van épp szül.
- Én csak... - hirtelen minden elsötétült előtte. Egy darabig még hallotta a hangokat maga körül aztán ismét néma csend lett.
- Meghalt. - súgta oda a doktor a szülést vezető orvosnőnek, aki csak bólintott, majd a rémült anyukára nézett.
- Nyomjon még egy utolsót! - mondta biztatva őt és Allison meg is tette. A gyerek azonnal felsírt és a doktornő elmosolyodott. Az egyik nővér már ott is volt egy puha törölközővel. - Vigye el... - súgta oda a nővérnek miután elvágta a köldökzsinórt.
- Hová viszik?
- Allison... rossz híreim vannak... a férje...
- Meghalt? - kérdezte a nő szemrebbenés nélkül.
- Igen én... nagyon sajnálom. - hajtotta le a fejét a doktornő, mire Allison mélyet sóhajtott.
- Hát... legalább nem kell elmondanom neki, hogy nem ő a gyerek apja. - mosolyodott el Allison, mire a szülész döbbenten bámult rá. - Köszönöm, hogy szólt.
A kis utcában sötétség honolt és néma csend.
