Pete Postlethwaite Shropshireben (Angliában) hunyt el vasárnap, miután hosszasan küzdött a rákkal. Többek között olyan filmekben volt, mint az Apám nevében, amiért Oscar díjra is jelölték, valamint most legutóbb az Eredetben a Ben Affleck rendezte Tolvajok városában, az Elveszett világban, a Közönséges Bűnözőkben, vagy éppen a legújabb Titánok harcában, mint Sam Worthington apja.
A szép karriert befutott Pete Postlethwaite 64 éves volt.
Thandie Newton és Simon Pegg
Fuss Dagi Fuss premier
.png)
"- Van valami itt belül, amit nem vehetnek el. Nem nyúlhatnak hozzá. Ami csak a tiéd.
- Miről beszélsz?
- A reményről."
A remény rabjai
Ezt a történetet először késő este láttam a tévében. KÉSŐ ESTE!!! Minden baromságot leadnak a tévébben nyolc órakor, vagy még előbb, de azokat a filmeket, amik igazán jók, amiket besorolhatunk a FILMTÖRTÉNELM NAGYJAI közé azokat nem. Mikor fog az ember nyolckor megnézni egy Remény rabjait, egy Ryan közlegényt, vagy éppen a Schindler listáját. Megmondom mikor. Soha. Persze nekem már nem számít a tévé hiszen amiket igazán szeretek, mind a polcomon vannak. Csupán az zavar, hogy a sok agylágyító film helyett a fiatalok megismerkedhetnének valami maradandóval, valami olyannal, aminek több a mondanivalója, mint annak, hogy öljünk, gyilkoljunk, sírjunk egymás vállán és a többi. De azt hiszem ez van. Talán soha nem fog megváltozni ez a dolog. Aki meg értelmes dolgot akar látni ahhoz majd valahogy eljutnak ezek a történetek is.
A mai napig kívülről tudom jó pár sorát a filmnek. Valami maradandót adott nekünk, valami olyat, amit soha nem felejtünk el. Meg persze bebizonyította úgy mond, hogy a remény hal meg utoljára. És mennyi igazság van benne. A remény az, amit soha nem vehetnek el az embertől. SOHA! Az éltet, az add erőt még a nehéz időkben is, az az oka annak, ha valaki talpra tud állni. Remény. Nem veheti el tőlünk senki. Aki pedig azt mondja, hogy számára meghalt a remény, nos... mélyen legbelül azért ő is reménykedik, még ha nem is tudatosan.
Habár a történetben először Red még azt mondja: "A remény veszélyes dolog. A remény csak megőrjíti az embert."
De a végén még ő is... más szemléletre jut. Hadd zárjam hát soraimat az oly híressé vált mondatokkal:
"Olyan izgatott vagyok, hogy alig tudok nyugodtan ülni, úgy kavarognak a gondolataim. Ez olyan érzés, melyet csak szabad ember ismerhet. Egy olyan szabad ember, aki hosszú útra indul, de az út kimenetele bizonytalan. Remélem, sikerül átjutnom a határon. Remélem, találkozom a barátommal, és megrázhatom a kezét. Remélem, az óceán olyan kék, mint álmaimban volt. Remélem..."
Amikor az HBO elindította sorozatát, még kicsi voltam hozzá, hogy megértsem, meg hogy egyáltalán érdekeljen is valamicskét. Akkor még nem foglalkoztam a világháború témájával, sőt szégyen szemre a történelem sem különösebben érdekelt. 2009-ben egy szép napon eszembe jutott egy jelenet, amit nem tudtam hová rakni. Egy részletet láttam csupán a sorozatból indulásakor. Most már tudom, hogy a második részből volt a jelenet, ami a Nagy Nap címet viseli. Amikor Malarkey beszélget a német tiszttel, majd elindul visszafelé , és a lövésekre visszafordul. És habár eltelt jó pár év, azt az arcot (Malarkey arcát) nem tudtam a mai napig elfelejteni, habár tényleg csak egy pillanatra láttam. Ez vezetett aztán oda, hogy 2009 januárjában megkerestem a sorozatot, és végig néztem az egészet.
Ez azt eredményezte, hogy a végigjátszás után két héttel már meg is szereztem az alapjául szolgáló könyvet, amit Stephen E. Ambrose történész írt meg a katonák történetei alapján. Szóval, aki nem tudta, annak mondom, hogy az egész történet minden személlyel együtt igaz. Bár azt hiszem, erre mindenki rájött a bejátszások alapján. Hiszen minden rész előtt az igazi katonák beszélnek arról, mi is történt. Winters, Malarkey, Nixon, Lipton, Roe és még sorolhatnám, mind-mind élő személyek, akik derekasan küzdöttek a második világháború idején, ahogy azt a sorozatban is láthattuk. Ma elmondhatom, hogy minden évben legalább kétszer újra nézem a tíz részes sorozatot és még mindig ugyanannyira tudok izgulni mindenkiért, és épp annyira hatódok meg. Hiszen a színészek által megformált katonák valóban meghaltak.
Amikor egy igaz történetből készítenek filmet vagy sorozatot, azt hiszem akkor valahogy még közelebb kerülnek az adott karakterek, szereplők, és bár a színészt látjuk, mégis annak az embernek szól együttérzésünk, akit épp megformál az illető (persze ehhez nem árt, hogyha az a színész pokoli jó abban, amit csinál). És bizony az Elit alakulat minden egyes színésze pokoli jó abban, amit csinál. Scott Grimes (Malarkey), Damian Lewis (Winters), Michael Cudlitz (Bull), vagy éppen Ross McCall (Liebgott). De akiknek mégis a legtöbb hálával tartozok, az Tom Hanks és Steven Spielberg, akik lehetővé tették a sorozat létrejöttét.
Az elit alakulat, valami... olyan pluszt adott nekem, amit más sorozat nem igen fog. Hiszen még ha nem is szóról szóra ugyanúgy, de betekintést nyerhettem ezeknek a különleges, elit katonáknak megrázó sorsába. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon... hogy tudták mindazt a szörnyűséget feldolgozni, ami érte őket? Persze, tudom, hogy sokaknak nem sikerült, de... akinek igen? Hatalmas lelkierőre volt szükségük, ebben biztos vagyok. Becsülöm őket. Becsülöm ezt az Elit Alakulatot, pontosabban Band of Brothers, vagyis a Testvérek csapata. Hiszen a történet végére bizony már úgy érezték, hogy testvérek. Az a sok átélt szörnyűség még erősebbé tette az úgynevezett bajtársi köteléket és, szerencsére a remek színészeknek, ez tökéletesen megmutatkozik a sorozatban is.
Hát azt hiszem, röviden ez az oka annak, amiért a legkedvesebb sorozatom most és mindörökké az Elit alakulat. Rossz szavam nincs rá, mert nem is lehet, hiszen egy tökéletesen kivitelezett dologról beszélhetünk. Csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm Spielbergnek és Hanksnek és minden tiszteletem az amerikai 101. légideszant-hadosztály ezredéből az Easy századnak és részvétem minden elesett bajtársért.
Legnagyobb sajnálatomra a sorozat nem eredetiben pihen a polcomon, hiszen későn fedeztem fel, de talán, majd egyszer. :)
És a végére pár idézet.
John Martin:
"Reméltük, hogy életben maradunk, ennyi az egész."
Richard D. Winters:
"Emlékszel a levélre? Amit a nagyapám írt nekem, igen? Emlékszel mivel fejeződött be? "Nagy szeretettel őrzök az emlékezetemben egy kérdést, amit az unokám tett fel nekem. Azt kérdezte: - Nagypapa te hős voltál a háborúban?" Nagypapa azt mondta: "Nem. De hősök közt szolgáltam."
Babe Heffron:
"Az igazi hősök azok, akik még mindig ott vannak eltemetve, vagy akiket koporsóban hoztak haza"
